Ékszereket már egészen az őskortól kezdve hord az ember. Persze kezdetben nem azt jelentette, mint manapság, hanem szálra, cérnára fűzött kagylókat, csigákat, esetleg szép madártollakat. Aztán ahogy fejlődtünk, sorra ismertük meg a különböző fémeket, értékes köveket, és szépen apránként kialakult az ékszerviselés mai értelemben vett kultúrája. Már évezredekkel ezelőtt is tudták, milyen értékes és nemes alapanyag az ezüst és az arany, és milyen megbűvölő hatással tud lenni az elmére a sok színes ékkő. Az egyiptomiak zománccal díszítették ékszereiket, az angolszászok csiszolt gránátokkal, és szinte minden kultúrának kialakultak a jellegzetes formái, technikái.

Mint ahogy régen, manapság is a jólétet és a gazdagságot szimbolizálják az ékszerek, bár az is igaz, hogy a hamisítás, az utánzás is párhuzamosan fejlődött. Egy nemesfémmel bevont, de olcsó anyagokból készült tárgyat is lehet ékszernek nevezni, bár elég erős túlzással, de annak is megvan a maga piaca. Szakavatott szem természetesen azonnal meg tudja mondani, hogy melyik a gagyi és mi az igazi érték, éppen ezért nem érdemes zugárustól, megbízhatatlan forrásból szerezni a drágaságokat, mert még ha nem is hamisítvány, akkor is megeshet, hogy illegális forrásból származik.

Nem véletlenül alakultak meg az országokban, birodalmakban az ellenőrző, hitelesítő intézetek, céhek, szervezetek, amelyek célja az volt, hogy az efféle sötét ügyeket, rossz minőségű tárgyakat, kontár munkát kizárják a piacról, és csak a minőséghez lehessen hozzájutni. A fémeknek el kell érniük bizonyos összetételi szinteket ahhoz, hogy megkapják azt a besorolást, ha a limit alá esnek, akkor csak rosszabb kategóriába kerülhetnek be, vagy egyáltalán nem is kerülhetnek kereskedelmi forgalomba. A kövekkel ugyanez a helyzet, meg kell felelniük bizonyos minőségbeli kritériumoknak, különben az értékük a töredékére esik vissza, és még így is sokan próbálkoznak trükközéssel.

Egy szép, míves ékszer legalább olyan sokat hozzáad egy ünnepi vagy akár egy hétköznapi viselethez, mint egy remekbe szabott ruhadarab. Nem véletlenül alakultak ki azok a típusok, melyeket ma is használunk, mert ezek mutatnak a legjobban egy gyönyörű nőn egy csodás estélyiben, vagy egy elegáns úron egy drága öltönyben. Legyen szó akár medálról, nyakékről, koliéről, fülbevalóról, gyűrűről, brossról, tiaráról, mindnek megvan a maga szerepe, a maga formavilága. Akibe szorult egy kis ízlés, az nem veszi fel ugyanazt egy elegáns rendezvényre, estélyre, esküvőre, vagy éppen temetésre. Jellegéből adódóan az igényes, minőségi ékszernek megvan a maga helye és szerepe, még ha ez egyre inkább szorul is háttérbe az olcsó, tömegesen gyártott ékszerek miatt.

Még ha a pénztárcánk nem is engedheti meg, hogy a legnagyobb ékszerházak legdrágább darabjait viseljük, a minimális igényesség és ízlés akkor is legyen jelen, amikor ékszert vásárolunk. Ha tudjuk, hogy az a medál vagy fülbevaló egyetlen másik korábbi darabunkhoz sem passzol, akkor érdemes még egyszer végiggondolni, ám ha mégis muszáj megvenni, akkor önmagában viseljük. Egy igényes, jó ízlésű ember nem attól válik elegánssá vagy széppé, hogy minél több csecsebecsét aggat magára, hanem attól, hogy hogyan teszi azt. Az ékszer önmagában nem öltöztet, de az öltözék nagyszerű kiegészítője lehet, és tükröződik benne a viselője lelke, szelleme.